Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt![3][4][5] | Иштен, а́лдд мег а мађарт Јо́ кедввел, бө́ше́ггел, Њу́јтш феле́је ве́дө́ карт, Ха күзд елленше́ггел; Бал шорш акит ре́ген те́п, Хозз ра́ ви́г естендө́т, Мегбү́нхө́дте ма́р е не́п А му́лтат ш јөвендө́т!
Ө́шеинкет фелхоза́д Ка́рпа́т сент бе́рце́ре, А́лталад њерт се́п хаза́т Бендегу́знак ве́ре. Ш мерре зу́гнак хабјаи Тиса́нак, Дуна́нак, А́рпа́д хө́ш магзатјаи Фелвира́гоза́нак.
Е́ртүнк Кунша́г мезеин Е́рт кала́ст ленгетте́л, Токај сө́лө́вессеин Некта́рт чепегтетте́л. За́сло́нк ђакран пла́нта́ла́д Вад төрөк ша́нца́ра, Ш њөгте Ма́ћа́ш бу́ш хада́т Бе́чнек бүске ва́ра.
Хајх, де бүнеинк миатт Ђу́лт хараг кебледбен, Ш елсу́јта́д вилла́мидат Дөргө́ феллегедбен, Мошт рабло́ монгол њила́т Зу́гаттад фелеттүнк, Мајд төрөктө́л рабига́т Ва́ллаинкра веттүнк.
Ха́њсор зенгетт ајкаин Озма́н вад не́пе́нек Верт хадунк чонтхалмаин Ђө́зеделми е́нек! Ха́њсор та́мадт тенфиад Се́п хаза́м, кебледре, Ш летте́л магзатод миатт Магзатод хамвведре!
Бу́јт аз үлдөзөтт, ш феле́ Кард њу́лт барлангја́бан, Серте не́зетт ш нем леле́ Хонја́т а хаза́бан, Бе́рцре ха́г е́ш вөлђбе са́лл, Бу́ ш ке́тше́г меллетте, Ве́рөзөн ла́баина́л, Ш ла́нгтенгер фөлетте.
Ва́р а́ллотт, мошт кө́халом, Кедв ш өрөм рөпкедтек, Хала́лхөрге́ш, ширалом Зајлик ма́р хељеттек. Ш ах, сабадша́г нем виру́л А холтнак ве́ре́бө́л, Ки́нзо́ рабша́г көнње хулл А́рва́нк хө́ семе́бө́л!
Са́нд мег Иштен а мађарт Кит ве́сек ха́ња́нак, Њу́јтш феле́је ве́дө́ карт Тенгере́н ки́нја́нак. Бал шорш акит ре́ген те́п, Хозз ра́ ви́г естендө́т, Мегбү́нхө́дте ма́р е не́п А му́лтат ш јөвендө́т! | Dios, bendice al húngaro Con abundancia y buen ánimo, Bríndale tu brazo protector, Si se enfrenta al enemigo; A quien la mala suerte carcome, Tráele un año alegre Ha sufrido este pueblo bastante ¡El pasado y el porvenir!
A nuestros ancestros trajiste Al santo monte de los Cárpatos, Por ti obtuvo una bella patria La sangre de Bendegúz. Y donde murmuraba la espuma Del Danubio y del Tisza La heroica progenie de Árpád Florecía.
Por nosotros, en los campos de Kunság Agitaste espina madura, En los viñedos de Tokaj Instilaste néctar. A menudo plantaste nuestra bandera En fortín de salvajes turcos, Y vertió las tristes tropas de Matías El castillo orgulloso de Viena.
Ay, pero por nuestros pecados Se inflamó la ira en tu pecho, Y esparcías tus rayos, En tu cielo atronador, Ahora la flecha del mongol ladrón Hiciste silbar sobre nosotros, Luego el yugo turco Nos pusimos a los hombros.
¡Cuántas veces resonaba en los labios Del salvaje pueblo otomano, En los osarios de nuestras vencidas tropas El canto de la victoria! Cuántas veces te atacó tu propio hijo En tu seno, mi bella patria, Y por tu retoño te convertiste En su urna funeraria.
Se escondía el perseguido, y hacia él Una espada se extendía en su cueva, Miraba a todas partes no hallando Su patria en su tierra, Sube al monte, baja al valle, A su lado hay dudas y tristeza, Mar de sangre ante sus pies, Y de llamas sobre su cabeza.
Castillo fue, ahora un montón de piedras, Buen humor y alegría reinaban, Ahora agonía y lamento Hay en su lugar. Y ah, la libertad no goza De la sangre de los muertos Caen lágrimas de prisión atroz De los ardientes ojos de los huérfanos.
Compadécete, Señor, del húngaro. Al que catástrofes arrojaban, Bríndale tu brazo protector Para el mar de sus torturas. A quien la mala suerte carcome Tráele un año alegre Ha sufrido este pueblo bastante ¡El pasado y el porvenir! |